Tegnap éjszaka – hosszú hónapok után először – végre nyugodtan aludtunk.
Persze, nem azért, mert azt gondoljuk, hogy most már védettek vagyunk, hiszen csak tegnap kaptuk meg az első oltást, tudjuk, hogy el kell telnie egy kis időnek a védettség kialakulásához. A nyugalom érzése leginkább abból fakadt, hogy végre tehettünk valamit azért, hogy ez a több mint egy éve tartó borzalom véget érjen.
Az elmúlt hónapok legszörnyűbb tapasztalata a tehetetlenség volt. Soha korábban nem éltünk át ilyesmit, pedig voltak nehéz (s bizonyos szempontból talán még ennél is nehezebb) időszakok az életünkben. De bármi is történt, bármit is vett el tőlünk az élet, mindig volt lehetőségünk arra, hogy tegyünk valamit, változtassunk valamin. Vagy ha más nem, akkor segítséget kérjünk valakitől.
Az elmúlt hat hónapban viszont csak arra volt lehetőségünk, hogy tehetetlenül szemléljük az eseményeket és várjunk, és várjunk, és várjunk. A végén már magunk sem tudtuk, hogy mire várunk vagy hogy egyáltalán van-e még értelme bármire is várni.
Ennél idegőrlőbb és lélekpusztítóbb állapotot elképzelni sem lehet.
Tegnap is vártunk. 4 hosszú órán keresztül vártunk a Bajcsy kórház előtt arra, hogy megkapjuk az oltásunkat. Vártunk, ahogy várt velünk még legalább 700 ember (országszerte pedig közel 100 ezren).
Türelemmel, nyugodtan, csendesen, reménykedve
Nem volt se káosz, se tülekedés, se harc, se mérgelődés, se politizálás. Talán azért nem, mert mindenki tudta, hogy ennek a várakozásnak végre van célja és értelme. Ez a várakozás végre azt jelenti, hogy tehetünk valamit – magunkért, egymásért, mindenkiért, az életünkért.
Mi ebben hiszünk: a tettek erejében. Abban, hogy csak akkor érhet véget ez a rémálom, ha teszünk érte, ellene. És hiszünk a felelősségvállalás fontosságában is.
Ezért is oltattuk be magunkat. Azért, mert felelősséget szeretnénk vállalni azért a 100-110 emberért (felnőttek, gyerekek és a szüleik), aki a járvány előtt heti rendszerességgel megfordult a jógastúdióban. Mert szeretnénk, ha:
- biztonságban éreznék magukat nálunk.
- teljesen el tudnának lazulni a jógaórák közben.
- a jógastúdiónk ismét a nyugalom szigete lenne.
- a szülők újra ránk bíznák a gyerekeiket.
- szeretnénk újra megölelni a gyerekeket.
- s emellett szeretnénk felelősséget vállalni azért a több százezer emberért is, akinek hozzánk hasonlóan ellehetetlenült az élete az elmúlt hónapokban.
A miénk csak két oltás a négymillióból, ami látszólag jelentéktelen. De mégis szeretnénk hinni abban, hogy szükség volt erre a kettőre is ahhoz, hogy ma újra kinyithassanak az elmúlt hónapokban csődközelbe került vállalkozások, újra dolgozhassanak azok az emberek, akik mostanra talán már mindent reményüket elveszítették.
Nem gondoljuk azt, hogy négymillió beadott oltástól egycsapásra megoldódnak a problémák. Ahogyan nem gondoljuk azt sem, hogy visszatérhetünk a régi életünkhöz.
Túl hosszú volt ez az időszak és túl sok veszteséggel is járt ahhoz, hogy következmények nélkül tovább léphessünk, mintha meg sem történt volna.
Abban viszont hiszünk, hogy tettekkel és felelősségvállalással felépíthetünk egy olyan életet, amiben mindenkinek újra lesz lehetősége dolgozni, jógázni járni, színházba menni, szórakozni. Vagyis: biztonságban, nyugodtan és szabadon élni. És abban is hiszünk, hogy ez nem politikai kérdés, hanem emberi.